Van egy viszonylag új belépőnk, akinek akadt egy kis problémája.

Mivel ettől még dolgozni tudott, csak kicsit zavaró volt a dolog, és eléggé el voltunk havazva ennél komolyabb, illetve sürgősebb problmk elhárításával, eléggé alacsony prioritással kezeltem a problmát.

Szegény azért minden nap jött érdeklődni - mentségére szolgáljon: csak naponta egyszer, és akkor is csak érdeklődés szintjén -, hogy vajon ma lesz-e időm végre foglalkozni vele.

Tegnap délután végre ide is eljutottam.

Ma reggel ismét megjelenik az irodában:

- Szia, ma nem azért jöttem, de valahol letettem a belépőkártyámat, és nem találom, pedig mindent átnéztem. Még a hűtőbe is benéztem, hogy nem raktam-e be a kajámmal. Nem adta le valaki?

- Hozzánk még nem adták be, de addig is adok egy ideiglenes kártyát, hogy tudj mászkálni. Meg ha valaki véletlenül a tiedet tette el, és azzal akar járni, legalább hamar rájön, hogy nem működik a kártya, és behozza hozzánk.

El is kezdem kiadni a kártyát, aztán mivel a névmemóriám még mindig a régi, vagyis alig bírom megjegyezni az emberek nevét, a biztonság kedvéért rákérdezek:

- MN vagy, ugye?

- Igen, látom már megjegyeztél magadnak, hogy "az a problémás".